Eutanázia - A legszomorúbb téma amiről beszélni lehet

Meddig ragaszkodjunk kis barátunk életben tartásához? Mikor jön el az a pillanat, amikor tudni kell elengedni?

Ez egy nagyon-nagyon nehéz és szívfájdító kérdés. Teljesen érthető, hogy amíg csak lehet, vele szeretnénk lenni. Nehéz meghatározni, mikor jön el az a pillanat, amikor már csak a "nem bírom elengedni" érvbe tudunk kapaszkodni, pedig már engedni kellene elmenni. De meddig szabad hagyni szenvedni? Kinek jó ez? Ezt érdemli, hogy kínok között között menjen el?

Nagyon-nagyon nehéz döntés. Érezni akarjuk még az illatát, simogatni a bundáját, a buksiját. Reménykedünk, hogy talán csoda történik, talán ő lesz az első aki túléli a betegségét, vagy még nem is olyan öreg, talán holnapra jobban lesz...

Tudom miről beszélek, végig csináltam Samu kutyusommal, az én királyfimmal, az  első és legkedvesebb kutyabarátommal.

Én azt ajánlom, ha van egy megbízható, empatikus állatorvosunk, beszéljünk vele, kérjük ki a véleményét, és nagyon komolyan fontoljuk meg. Ne a szívünkre hallgassunk, tiszteljük meg azzal kis barátunkat, hogy az ő szempontjai szerint mérlegelünk.

Mikor mi megtudtuk, hogy legfeljebb három napja van Samunak, amig még gyógyszerrel fájdalommentessé tehetjük a földi létét, mert aztán jönnek a görcsrohamok, és a rettenetes kínok közötti vég, nem volt kérdés a döntésünk. Szabadságot vettünk ki és három napig együtt voltunk, képeket, videókat néztünk, beszélgettünk hozzá, egyszerűen vele voltunk. Aztán mikor eljött az idő, hívtuk a doktornőt, és a karjainkban, szenvedés nélkül ment el.

Nem bántuk meg soha a döntésünket. Annyi örömben volt részünk általa, nem hagyhattuk szenvedni. Emléke a mai napig elevenen él bennünk, napi beszédtéma, pedig már három éve, hogy odafent vár bennünket. Három éve könnyek szöknek a szemünkbe a halála évfordulóján, és három éve beszédtéma az akkori döntésünk. Jól döntottünk, de ettől még nem lett könnyebb a lelkünk. Ezzel együtt kell élni, tovább menni és csak a szépre emlékezni. Mi ezt tesszük.